I.
Olykor borús, magányos estén
Ellátogat hozzám a múlt,
Merengő szókkal újrafestvén
A kék eget, mely elborult.
Eszembe jut, mikor még nyár volt,
Vidám erdő, zengő liget,
Midőn szívem dalolva lángolt,
Lángoltak véle más szívek.
Ó, elhervadt szívem viránya!
Mikéntha fát a rengeteg,
Szintúgy körülvesz már a fránya,
Fázós öregség engemet.
Baráti fül, mint egykor régen
Nem hallja már, ha peng a lant.
Bús őszi köd borong az égen,
És hullt levél kereng alant.
De mért is bánjam én, hogy ősz lett,
S a vidor nyárnak vége lőn?
Hisz ujjam végre elidőzhet
Rímet kreálva bíbelőn.
Miért is háborogna lelkem?
Nem érte szomorú dolog.
Ha eddig másnak énekeltem,
Most csak magamnak dúdolok...
(részlet)
