Este van hát megint, csendes este van.
Felsír a müezzin az apró faluban,
S toprongyos vén hívek, esdekvén Allahnak,
A szent Mekka felé, mélyen hajlonganak.
Csak fölöttem szürke a csillagtalan ég,
Rámborul terhével a súlyos messzeség,
S magányos bolyongó, megsebzett szívem,
Hogy érted ég csupán, tudnod kell kedvesem.
És letépve gyászos függönyét az égnek,
Ismeretlen fényű új hajnalok jönnek.
Zörgő utak tűnnek, és végtelen folyók,
Kolduló gyermekek, nyomorult vén apók,
Pálmafák, és fogakközt csikorgó homok,
S a falvak csupán, mint pusztuló romok,
Lagymatag szamarak, mezítlábas népek,
A roskadt falak közt tétlen heverésznek.
Hajdan zöld mezők, már elhervadtak régen,
A Tigris Eufrátesz ringó bölcsőjében.
Itt vagyok hát megint, alattam a kerék száguldva suhog,
Mily távol vagy tőlem, de szerelmem mindig feletted ragyog,
És elkísér majd bárhová, miként hold szokta a földet,
S a róla hulló fényes szőnyeg, arannyal fedé léptedet.
Ásítva előttem a hatalmas sivatag,
Forró száraz mély sírjában ott szunnyad a mag,
S vele alszik a vágy az álmodozás,
A fájdalmas csend, az őrült rohanás,
A remény, hogy e kanyargós messzi végtelen,
Ott nálad végződik majd, melletted kedvesem.
