Legegyszerűbb a szeretet. Kimondhatod,
teljesítheted. Megérkezni, majd otthon
lenni egy ölelésben. Elképzelni az éjszakain
ülve, hajnalban hogy vet majd árnyékot
homlokodon a szobor, mikor visszatérsz
onnan, ahol maradni akartál. Vagy hátralépni,
önmagamba. Mesélni valakinek, tánc közben
milyen szép vagyok, s miként múlt el az este.
Ahogy az idő múlni szokott. Ahogy lassan
senki másra, csak magamra gondolok.
Többet vállalni úgysem lehet. A kegyetlenség
később, mondják, jön magától. Megteremti
a helyzetet; leül, azt állítja, játszik. Most
épp azt, hogy nem beszél mellé, tessék:
hiszen mi vagyunk, akikre vigyázni kellett.
