Síró fuvalmak
zörgőn kavarnak
hűs éjszakára
port az avarnak
hantja alól.
Halovány árnyak
zokogni járnak
ravatalára
az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul
s a szürke ágrul
a lomb lezördül
s egy volt világrul
mesét mesél.
Bús esti pírba
bámulok sírva
s a könny úgy gördül
szemembül, mint a
halott levél.
Mert minden sír ma
holt szegfű szirma
halott szerelmek
s mely dalaimra
borul, a dér.
És sír a fény is
a nap szemén is
könny könnyre dermed
és sírok én is.
Mert minden él
és minden elmegy.
