Ismeritek a fájó muzsikát,
Mellyel szelíden száll az esti szellő,
A csöndes lombon hold fénye süt át,
S ezüst hajót utánoz fenn a felhő?
Vajjon kitől tanult zenét a szél,
Hogy este tőle oly édes a bánat?
Tán összegyűjtött testvérbúja él
Benne távol világok sóhajának?
Most néktek itt ilyen zene izen,
Míg a szellősodrú képek zizegnek,
Bennük fájón és mégis édesen
Testvérbúja kél távoli szíveknek.
Kínai fiú, angol kisleány
Túlsó partján az emberóceánnak;
S borús, idegen szerelmük nyomán
Mégis bennünk lesz kincsesebb a bánat.
Induljon hát a fájó muzsika,
Mely szelíden sír, mint az esti szellő,
Suhanjon a borús képek sora,
Mint hold fényén a könnyes, esti felhő.
S amíg a halk zenét s fényt szívetek
Szelíden visszafényli s visszazengi,
S arcotokon a könnycsepp lepereg,
E tiszta gyöngyöt ne szégyelje senki.
