IV. Tavasz
Jeges ruháját már az Év levetve
megtört szemével félve széttekint
uj, bájos ég mosolygó kékje hint
halvány derűt dombokra és terekre.
És zeng az olvadás hangos zenéje
a téli víz csacsogva szerteszéled,
folyók dagadnak, ifjú, szárnyas élet
fejét emelve vár szerelmi kéjre.
A roppant óramű kimért szabállyal
forogni kezd. Suhogva jár a szellő
a rét felett; mikor lebegve feljő
a nedves hold ezüstös fénytalárral:
és igy száll nappal, este, éjszaka
míg eljön újra majd a tél szaka.
