Béke-sziget

a lényeges szavakat sohsem mertük kimondani
azok a szavak megmentettek volna mindkettőnket
azok a szavak úgy csillogtak
mint a halálra szomjaztatottak előtt
pohárban a tiszta víz
azok a szavak kivételesek
mint az emberi élet ünnepei
és csak azok ismerik őket akik nagyon szeretnek

ki tudja hová érkezünk el
milyen romolhatatlan növényzetű földekre
ha azokat a szavakat kimondjuk
ki tudja hogyan oldódott volna meg
négy keresztbetett kar két ikszű rejtvénye

de eláztatta a márciusi eső a földeket
november követte augusztust
kinyíltak sorra az ősz aktatáskái
kihulldostak belőle egymásnak címzett leveleink

és azok a szavak egyre késtek
egyre fogytak
egyre koptak
kikoptunk egymásból mi is

Dehogy szeretlek! Nem szeretlek.
Fénybe sem, árnyba sem követlek,
meg sem kövezlek, meg sem látlak,
látni sem, tudni sem kívánlak,
szavad is szólhat bárki másnak,
lényedből eltűnt a varázslat,
tán nem is volt, csak képzelődtem,
köd vagy! Maradj is köd a ködben,
Adtál-e? Rossz napok cipóját.
Üres korsót, elsüllyedt bólyát.
Dehogy szeretlek! Tévedés volt.
Csak elkápráztatott az égbolt,
csak félrevezetett a csillag.
Lassú világok forgásában
elszédültem a szél karjában,
elnémult szívemben a szó is.
Van ok haragra, tudom, volt is...
Elfáradni a haragvásban,
megszűnni rontó varázslásban,
varázslástól, elmúlni, hullni,
végső vizekkel tuvafutni.
Dehogy, dehogy, dehogy szeretlek.
Csak megszokásból emlegetlek.
Csak otthonos, ha gondolok rád.
(S hiába minden Istenhozzád.)

Az ember így negyven felé már belátja,
erénye talán nincs is, csupán hibája,
tudja, megcsalta szerelme, barátja,
s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.

Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
nem másítható meg a múlt, s a jövő még
úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
a gyerekkor még mindig miért kísérti?

Saját arcát fiáéban újra látja,
szereti őt, a magzatát, a barátja,
olykor mégis mintha ádáz ellensége
volna, az dühíti tán, hogy a helyére
lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?

A semmi sivatagában kis oázis
a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
szemében picike zárvány lesz belőled.

Az ember így negyven felé már megérti:
nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
- hiszen csak az marad meg, amit másnak ad -
mielőtt a recsegő tető rászakad.

Ha virág mesél: szállnak színek, szárnyak, -
színes szárnyakon száll igaz varázslat.

Ha virág mesél: szétnyílik a tenger,
s lelkünkbe néz be tűnődő szemekkel.

Ha virág mesél: fák lehajló ága
tesz gyümölcsöt áttetsző üvegtálba.

Ha virág mesél: aranyfürtű gyermek
villant tükörből bűvös szőlőskertet,

s fülel levelek kékbejátszó árnya
a mese szélbe induló szavára.

Ha virág mesél: szirmok tánca lobban,
s e forgatagban minden évszak ott van:

habzó tavasz, nyár bíztatás, s az ősznek
hervadásán is virágok időznek.

Ha virág mesél: e mesében együtt
volt-útjaink, s egymás kezét keressük.

Hazug jelenből ha van kiút, erre
nem taníthat más, mint mesék szerelme.

Piros fényszirmú csillagom, te drága,
sebzett alkonyom egyetlen virága!

E hazug földön meghalok, de értem
ne sírj! Piros virágvarázsod értem.

Te csak vezesd, ki él még, tiszta égig:
piros mesék gyönyörűszép szívéig!

Vigasz sem kellett már neki.
Csak jöttek, dőltek könnyei.
De nem zokogott: nevetett,
azon is, hogy úgy könnyezett.

A lágy árkokba, mosolya
öntöző csatornáiba
szálltak a könnyek, meg-megálltak,
az állán jégcsap-csillogásnak.

Mondhattam, hogy ki szereti.
Remény sem kellett már neki.
Bólintott, hogy mindent köszön.
Mint dőlt edényből, dőlt a könny.

Aztán, mint fuldokló, ha még
utolszor felveti fejét:
a sós cseppeket szerterázva
vad nemet intett a világra.

S eldőlt, új könnyektől vakon, –
görgesse hát a fájdalom!
Szólt még, kiáltott. De szavát
az leste már, a másvilág.

Az érthette, ki könnytelen
érti, mi itt az értelem.
Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,
rámosolyogtam s vele sirtam.

Amikor már semmid nem maradt,
kitalálod a semmiből önmagad,
megtalálsz elvett szavakat,
börtöncella vagy konyha homályán,
akár verések, vesztések árán.

A lelkes, vészes butaság évadán
mintha lelkedből éhen szólanál,
késve bár és mégis túl korán:
felfakadsz, meglettnek születetten
a légszomjas, szótlan szünetekben.

S magányodban vígságig vigasztal,
mint egy jól elénekelt panaszdal,
hogy bírtad mostanáig hanggal,
mindig újra, de sohase elölről,
és telik még lélekből, erőből.

Szoros teredben ez az ének
felfelé szállhat csak, a fedett égnek,
s habár egyedülvalónak véled,
tudd: földszerte így sikoltoz,
akit földje, sorsa köt a korhoz,
így nyög föl ösztönből az elme
a végső erejére lelve,
s kap hangra a mentő gondolat:
találd meg újra és újra önmagad,
találd ki az elvett szavakat,
és feldereng a semmi közepén
az elfelejtett szó is: a remény.

 Vékonyan villan a hold a vidéken
keskeny a cél, szűk az idő,
szorong a szív a tenyérnyi résben,
a hó hűvös, lázas a fő.

Lerágott dinnyehéjat szögez fölém
a fagy zengő kalapácsa.
Csattogó vágyakat pörget a szél,
csillog az ész, tüzek kovácsa.

Kemény telek járnak most errefelé
láncukat tépett ebekkel,
kozmikus éjszaka borul elém
szikrázó, vad képzetekkel.
 

A ma mindig
frisset kíván
menni bölcs,
jó utakon,

jó cél felé, míg
tudjuk követni
a vágy szédületét,
vagy a mosolygó szívet
mely tud veszteni
egy csendes igennel,
egy csendes ámennel,
akár egy csendes ösvényen,
hol elhalad: az ősi fák alatt,
merengve nézi a tegnapot, mely
rosszra vitt el...
Mért jár?
Üdvre vár még?
Mit nem ért el a földön?
- Mert ilyen a vezeklő lelkek
imaszárnyalása?... Mély
a dölyfösség legyőzése;
hol látomásra gyúl a képzelet,
ahonnan meghozott a reggel.
Mert minden nap kegyelem
és minden nap fellelheted
az egy másik nap eljövetelét
a szeretetsugarak majd elvezetnek,
ahhoz, aki szenved,
csak lásd társadon
a fáradság bilincseit.

Nagyúr, ugyancsak bőven bánsz a borral.
Most hagyd üresen kissé serlegünket.
Hadd énekeljem el neked ma este
a fájdalom dalát!

Figyeld csak, itt a ritka pillanat,
mikor megcsöndesül a vad duhajság,
mikor kifullad a szilaj kacaj,
a táncosnők ugrándozása lankad
s a kerteken a bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.

Figyelj, ez az egyetlen pillanat,
melyben őszintén szólhat a szivem.

Neked, Nagyúr, sok pompás palotád van,
sok harcosod meg illatos borod...
Nekem nincs semmim, semmim a világon,
csupán e lant, e furcsa, méla hangszer,
melyből kesergő dallamot fakasztok,
köszöntvén azt a ritka percet, órát,
melyben a kerti bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.

Ez életben csak egy a bizonyosság
s emez egyetlen biztos: a halál.

E szájakat, melyek ma ránk lehelnek
s forrón csiklandó csókot osztogatnak,
egy bús napon mind eltömi a föld,
s e hangszeren, mely ujjaim alatt
borzongva zendül, zöngicsélve reszket,
baromfik ütnek éjenként tanyát.

Tigris szökell a völgyek sürüjében,
hol egykoron ezüstös hal cikázott;
koráll borítja be az utakat,
hol hajdanán ibolyák illatoztak.

Csitt, hallga csak, a sápadt holdsugárral
meszelt hegyek közt mily siránkozás:
csitt, hallga csak, hallgasd a majmokat,
amint jajgatnak és riongva nyögnek,
sírok besüppedt hantján kuporogva
sírnak az ősi temetők felett...

Nos, Nagyuram, ha kedved tartja még,
poharainkat újra töltheted.

(Dsida Jenő fordítása)

E júdásbokron úgy ég el a Nap,
hogy ezüst pénzei felizzanak!

Előbb gyerekként hittem: színarany,
és később sokszor becsaptam magam.

A szerelem, a kor játszott velem,
a vers fény volt bekötött szememen.

Aranynak láttam azt ami hamis,
s építettem várat homokra is.

Hamis pénzek közt ritkán volt arany,
elszórtam ezt is, azt is boldogan.

Folyókból mertem ezüst csillagot
ha Krőzus voltam! Már szegény vagyok!

Júdásbokrokból áll ez a világ,
és benne irodalmi hitviták.

Hogy ki hol áll? Mindenki kirekeszt!
Júdáspénzekhez nem illik kereszt.

Ma ez talmi, holnap valami más,
mint júdáspénzen arany ragyogás!

Átsüt a fény a hulló éveken,
még fel-felizzó reményeimen!

Aranyat játszik már az alkonyat,
e júdásbokron nekem ég a Nap!

Ha elriaszt a vég,
Vagy eltipor a gond,
Ha menni kényszerülsz
Ha elfelejtenek
Ha semmivé leszel,
Hiába távozol,
A könyvespolc alatt
A csésze tört fülén
Ha még jelet sem adsz,
Még az sem érdekel,
A hosszú éveket
A műtő illatát,
Sok átvirrasztott éjt,
A kávé gőze szállt,
Hát menj, ha menned kell,
Hiányod itt marad
A csészéd tört fülén
… ne menj, ne menj ma még!…
… maradj velem, ne mondd!…
Örökre elmerülsz,
Hálátlan emberek,
Hiába érkezel,
Áldasz vagy átkozol:
A széked ott marad,
Lependerül a fény…
Örökre ott maradsz,
Hiszen velem leszel:
Te sem feledheted,
A szűk nővérszobát,
A klórszagú szegélyt,
Kezed csak operált…
Hisz ott is jó leszel,
A könyvespolc alatt:
Lependerül a fény.

 Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.

Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj,míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk,elernyedésünk,lángunk,
Téves,sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd,hogy mihamar
Kegyetlenül lerázom,
De várd,
De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.

Szürke homályba süllyed a nap,
s néha már álmodni sem jó.
Emlékektől nehéz minden sóhaj.
Óhajok szálltak holdas esteken,
s belevesztek a menetelő percek
igaz lüktetésébe.
Ma, tegnap, tegnapelőtt, rég…
Hársak, fűzek, pipacsos rétek
dalát hozta a szél felém,
s néha kivirultak, majd dalba fúltak a vágyak.
Mert néha másfelé kanyarog a folyó,
árnyak lesnek az ösvényt szegélyző
tüskés bokrok indái közül.
Csipkerózsika vár, vár,
s elfut mellette az élet.
Szárnyaló csodákban hittem
őszinte gyerekkoromban,
kerestem istent, embert, társat,
virágot, lepkét; színes felhők
kápráztattak, miközben
talpam alatt suhant az út.
Színes kavicsok, kövek,
sziklák, keresztek…
10, 30, 50… szállnak felettem
vándorló évek.
Csak nézek, előttem rügyek
pattannak, s nőnek délceg fává,
bimbók nyiladoznak,
ébrednek virággá.
Csapongok tovább – vergődő lepke -
titkok felhői alatt,
egyre közelebb a röghöz.

Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
- - - Ily csendről nem tudok.

De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
- - - E csöndet ismerem.

Szikra voltam,
lánggá lettem,
fellobogva
lángra leltem,
lángnyelvekkel
ölelkeztem,
ellobbanva
hamu lettem.

Hamu voltam,
füstté válok,
füstként felhők
közé szállok.
felhőhabként
messze futok,
esőcseppként
hozzád hullok.

Eső cseppje,
ennyi voltam,
amíg hozzád
eljutottam.
Arcod, tested
megismertem,
a talpadnál
földdé lettem.

Hideg földre
mikor fekszel,
nem tudod még,
mit cselekszel -
Szerelmesen
hozzád bújva
lobbanok fel:
szikra újra.

Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyaktól húzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén az idő sohsem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.

S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla sürüségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacosan, ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, se kettő, magunkat is velevesztjük.

Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek,
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer simára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog.

Megannyi küzdelem a lét,
pedig van még virág... apró öröm,
pilleszárnyon röppenve
pirkad a hajnal, s a nap már el is köszön.
De...
ugye, ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?

Félek, felemészt az idő,
pedig nem kellene... ez a sorsunk,
egy idő után már megtörve
legtöbb, mit tehetünk: nem lázadunk.
De...
ugye, ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?

Harc a mindennapjainkért,
pedig nem így hittük... szerte vittük
álmainkat, majd bársonyos
emlékeinkbe menekítettük.
De...
ugye, ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?

Fogynak az éveink rohanón,
pedig nagy kár értük... siettettük
ifjúkorban az időt,
most bezzeg visszaterelgetjük...
És...
ugye, ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?

***

Ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?
Ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?
Ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?
Ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?

Engem csöndre nevelt az élet,
Én mindig csendes voltam
És ha mással harcolnom kellett.
Önmagammal harcoltam.

Én nem néztem a jót,a rosszat -
Sokszor elbántak velem.
S tudtam,hogy ocsmány a bűn,de
Ocsmányabb az,aki bűntelen.

Én kárhozott vagyok,ki bűnét
Szenvedi és ismeri,
Súlyos vétkekkel terhes,hogy majd
Megbocsássanak neki.

Én nem hiszek a tisztaságban,
Mert nincsen tiszta ember,
De tisztelem azt,kit az élet
Felitat küzdelemmel.

Szeretem,ki megtörtségétől
Rogyva fekszik és hallgat
S az utolsó szó jogán magához
Ragadja majd a hatalmat.

Mert szemében örök szikra ég,
Szeme tükrözi az eget,
Benne szikrázik a messzeség,
Mely kibontja a fényeket.

Mert kit csöndre nevelt az élet,
Annak hosszú s könnyes az út.
S ha minden csatát el is veszít,
Ő nyeri meg a háborút!

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most. . . most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükrözodik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás eroddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

 Megkergetni a felhők árnyát,
Versenyt futni a széllel a réten,
Dobogó szívvel a fű közt nézni:
Felhocsordák úsznak az égen.

Jössz -e velem?

Forrás útját kiegyengetni,
Hadd nyargaljon a víz csobogón,
Rakni kavicsból tiszta medencét,
S végire bodzafacső kifolyót.

Mondd, jössz -e velem?

Térdig járni a fürge patakban,
Köveket rakni, hogy álljon a gát,
Lesni a mohazöld sziklán csendben a
Csevegő - csacsogó víz - muzsikát.

Csokrot rakni a kőfeszületre,
S tarka virágból gyöngykoszorút,
Festett tövisét mind letakarni:
Bádog - Krisztus ne legyen szomorú.

Jössz -e velem?

Hazaindulni a lemenő nappal,
Enni a vacsorát éhesen,
Aludni, ahogy csak az igazak tudnak:
Álomtalanul és édesen.

Jössz -e velem, mondd, jössz -e velem?

 Ha szeretlek, akkor hazugság
amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
s az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden,
minden egy átálmodott kárhozat,
amely még szebbé fogja tenni
az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
a halált nem hívom soha,
eltűröm még a szenvedést is
nem lesz az élet Golgotha.
Mikor álmomból fölébredtem
a percet meg nem átkozom
a lelkedhez kapcsolom lelkem
s mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... ne adja Isten,
hogy hazug legyen ez a hit!
De mért?... Legyen hitvány hazugság
elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek
haljak meg most, ez üdv alatt.
Többet ér egy hosszu életnél
egy álmot nyujtó pillanat!

Hozzád,Neked,teérted
Szólok én most:
Érzem,hogy Téged még a tűz hevít.
Ha esdve mondanám ugyan mit ér az?
A szép szó is elszáll - ezért leírom -
Az írás,ha sokszor olvasod,segít.
Ne hívd a jövőt - mely mindenki sorsa
És hívja,várja gyermek,férfi,nő.
Szépre álmodják! S az máris itt van,
És nem veszik észre,hogy múlik az idő.
Az álmok valóra sose válnak,
Amíg álmodjuk őket,minden csodaszép.
Az ébredéskor mienk a valóság,
S amire vágytunk - szappanbuborék.
Míg él az ember - a vágy is benne él.
Előbb vulkán,majd szunnyadó parázs.
De a vágyat csak megálmodhatod.
Igaz sose lesz,mert nincs olyan varázs.
Az élet szép,az élet gyönyörű,
De szebbre,jobbra álmodni ne merd -
Arra nincs és nem is lesz semmi ok!
Mert jobb a valóság,amit átélsz!
Ne álmodj kedves,mert fájni fog.
Maradj az élet kegyetlen tengerén!
Abba higgy és ott kitartóan evezz:
Aki az álmok taván hajózik,
Az előbb-utóbb mind a mélybe vesz.

Nekem most menni kell.
Hogy szerettelek,érzed és tudod,
De örökségül még egy jótanács:
Ne álmodj kedves,az ébredés fájni fog.

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj - feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én terád -,
S ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot -
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.
Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.