Izzott a nyár, amikor megálmodtam:
Kószáltam reményes szívvel a mezőn
Élveztem az akácok mézillatát.
És nyár volt, amikor megtaláltam Őt.
A boldog percet kivárta életem.
Felejteni Őt, ha lennének is még
Csodára váró reményes éveim,
Megcsalva magam, Ellene vétenék.
Amíg éltemben megtart kimért időm,
Jönnek még izzó új nyarak, s bár hullnak
A lombot emésztő őszi avarba,
Lelkem kelyhében megőrzöm őt.
Megváltozik szép lassan a világ,
Szelíden, halkan elsötétül,
Maholnap semmi se marad,
Sok színéből, bolond tüzébül.
Nem vonz már semmi messzeség,
Nem szédít semminő magasság...
Nem akarnak sírni a szemeim...
Szívedet tenyeremmel betakarom,
érezzem dobbanását, amíg csak lehet,
és hogy felejtsem:
madárröpte pillanat az élet.
Nyugtalan lelkemet csitítja a csend,
szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.
Amikor karod ölelő sátora
- mint madárszárny, ha elfárad -
vállaimról lehullik,
s nem simogat többé kezed,
védtelen arcom a fény felé tartom
és úgy gyűjtök majd meleget.
De addig, amíg csak lehet,
szívedet tenyeremmel betakarom:
hiszem, hogy jönnek még boldog percek,
felfénylenek majd sugaras reggelek,
és szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.
Mert nem múlik el, ami szép volt:
a rövidre mért időt
mesévé szövik a pillanatok.
Igen, igen. Jó volt nekünk
a hallhatatlan zene,
a varázslatos csend.
És megmarad örökre
nekem, Neked.
Ballagó idők kezeit fogom.
Hontalan mosolyod szürkíti arcom.
Féltelek. Belém rúgnak bűneid.
Hol lehetsz?
Nehéz az élet nélküled, mint egy megbocsátás.
Azt hittem a világot megváltani én fogom.
Ám rájöttem már,
Csak egy vagyok, ki megváltásra vár.
Elfáradtam magyarázni a szavakat.
Már nem beszélek.
A nyugalom vagy te, a mondat
Mibe minden szó bele olvad.
Kör vagy körülem, bűvös pálya,
Nap és éj dialektikája.
Ki egyetlen vagy, mint az élet,
lásd, hozzád mindig visszatérek.
.jpg)
Hajnalban, napkeletről jött a fény,
Föld gyönyörű, hűséges szeretője,
Szerelme aranyló lángra kélt,
Simulva kúszott a hegytetőre,
Bebújt a kis kápolna ablakán,
Az oltár lépcsőn sugara megrogyott,
Bearanyozva a templom szent falát,
A fény, térdre hullva imádkozott,
S falra rótt igéit olvasva újra,
Hite a múló nappal egyre nőtt,
A keresztre feszített elé borulva,
A Világ világossága előtt…
Majd felállt, a küszöbről visszanézett,
S az alkonyattal lénye semmivé lett.
... van úgy, hogy néha
nem gondoljuk át - mit
és mennyit veszíthetünk,
hogy nem bírunk többet,
hogy a fájdalomtól megtörhet
- a szívünk;
elborít egy érzés, a vágy és
mi mégis megyünk tovább,
vakon, némán és süketen,
behálózza a lelkünket is,
a csodaváró, könyörtelen
- gyötrelem;
hiába minden - tudjuk -
ajkunkon, az utolsó szó
még dadogva sem tör elő,
mit nem mond ki a férfi,
elvállalja, belehal, de megteszi
- a nő;
keserű a könny, a csókok
méze sem elég édes már,
a múlt fonalát fonjuk,
hogy legyen belőle, reményteli
- fénysugár;
fénye csalóka, csak hiteget,
ha elszakítjuk, emlékként él tovább,
mi szép volt egy szerelem hajnalán
- elmúlik - a szív kiszabadul,
s nem lesz soha többé
- rabmadár.
Ismerem kezed lusta, apró mozdulását,
ismerem, ahogy meggyújtod a cigarettád,
ismerem párás-vizes bőröd finom illatát,
ismerem, hogy lépsz át egy tócsát,
ismerem, ha majonézt csorgatsz a rántott halra,
ismerem, ha régi-szép, ódon álmaid váltod valóra,
ismerem, ha homlokodon gond suhan s cikázik át,
ismerem szemed villámló, parázs pillantását -
és ismerem,
ha féktelenül és mohó, szilaj erővel
elborít a vágy.
Ekkor szállunk, repítesz magaddal,
és már azt sem sejtjük, hol vagyunk,
megszűnik, nincs, elsüllyedt a világ,
nincs más ezen a földön - senki sincs kívűlünk,
csak mi ketten vagyunk földlakók,
s mi repülünk a múlandóságon át.
kiejtett kezéből az ég
zuhanok a tájjal
---
avar takar földet
zokog a fény
mély ölében
tél vár
lombját vesztette fádon
szél didereg
---
szédül bennem a csend
majd lassan elringat
míg alszom nem fáj az élet
---
de minden ébredésben
csontig égek
Dalolj nekem, hogy megnyugodjak
Dúdolj nekem, hogy elaludjak
Mesélj nekem, nehogy elvaduljak
Halj meg velem, hogy meggyógyuljak
Díszíts fel!
Akassz rám időt, mosolyt, érintést
Szeretnék végre ünnepelni
Ülj mellém szótlanul
Vigyázzunk egymásra
- én tudom, hogy nagyon törékeny vagyok!
adj mosolyt arcomra borúsan ébredő hajnalon,
és tedd, hogy fertőzzön a tőled kapott mosolyom
adj ételt mindig csak annyit mi éhségem elveszi,
és tedd, hogy étvágyam ne vehesse el senki
adj nyugalmat elviselni mit tesz a sok arctalan,
és tedd, hogy aljasságuk mégse tűrjem harctalan
adj örömöt más öröméből, ha ő nem adna is,
és tedd, hogy szívem ne legyen sem irigy, se hamis
adj békés csöndet este, ha tudatom álomba hull,
és tedd, hogy ébren se legyek soha álomtalanul
adj és kérlek ne várj cserébe semmit,
én kérés nélkül adni akarom
amivel tartozom, és egyben semmint
elaprózni, én magamat adom
Nincs már bennem indulat ellened,
se érted, végre minden véget ért;
se jót, se rosszat többé nem teszek
a kedvedért.
Tömény füstköddé vált a szerelem,
bemocskolja nyoma az ablakot;
többé már tegnapod se kémlelem,
se holnapod.
Kezem selymes vadgesztenyét simít,
hogy feledje kétéltű kebledet;
se - hús - se - hal emléked émelyít,
rekeszizmom remeg.
Átkelek inkább ködlő hegyeken,
mint a te áttetsző titkaidon;
már nem varázslat borzong szívemen -
hideg iszony.
Álmodtam?
már előző éjjel is vártál
valamely parkban valamely fánál:
a fát a parkot az órát elfeledtem
de hova lettél? és hova lettem?
Álmodtam?
ma éjszaka mellettem álltál
kettő voltam és kettő voltál
némán fogtam mind a négy kezedet
némán fogtad mind a négy kezemet
hol egyedet hol másikod kérdem:
hol egyemet hol másikomat kérded:
melyiked lehetett
melyikem lehetett
aki szerettél?
aki szerettelek?
Hamvasan kék és áttetsző már az alkony,
augusztus ledéren, aprót, glóriásan int;
most gazdag vagyok: az emlékezés segít -
szeptember rubintgyűrűs ujja megérint.
Ülök a teraszon és várom a lépted,
csikordul-e a kavics bölcs talpad alatt; a nap
átbotlott már a fenséges esti hegyek csúcsán,
pisla fény szűrődik át a fák zsolozsmás lombján.
Jó így az alkonyatba alámerülve rád várni, -
olyan fényes a csönd mint a kristályos pala...
...így ér itt engem az alázatos, hímes-kék este,
az izzadt fák közt már lábamhoz ül a naplemente.
Ma elbúcsúzott a forró, sárga ragyogás,
a boldog nyár könnyen suhanó perce tízezer évvé
ringatja magát -, én itt bóklászom az édes
alkonyatban, ...és tízezer éve várok rád.
Az én csendem nem szürke némaság,
Nem feszül bezárt falak közé,
Fölösleges szó pora nem lepi útját,
Szabadon, hallhatóan száll fölé.
Az én csendem szélfútta hárfadal,
Hegyek visszhangja, nádi beszédek,
Tücskök hegedűje, égtájak harsonája,
Kő súlya, víz kékje, hegycsúcsa, nap fénye.
Az én csendem nem szótlan, nem kopár,
Nem bújik a hallgatás ölébe,
Napfényen és holdsugáron jár,
Ott van az őszi hajnalok ködében.
Az én csendem madarak kórusa,
Ég és föld viharban csattanó csókja,
Vizek parttól-partig locsogása,
Ezer virág hallgatag bókja.
Az én csöndem a téli tó rianása,
Az alkonyattal fogyó nap sóhaja,
Csapodár szúnyogok zümmögő násza,
Éj libegő táncának halk zaja.
Lehet, magamért szeretlek.
Lehet, hogy magadért.
Lehet, színéért szemednek.
Lehet, a hajadért.
Lehet, azért, mert nyár van.
Lehet, mert van kezem.
Mert élő meghalásban
élek, élsz, életem.
Olykor - éjjelente - a fájdalom elapad,
s az emlékekhez fut
vad áradása zsongó álmaimnak
- patak menekül így korhadt pallók alatt -,
fölfeslik az idő,
billeg az árny szobám sárga falán,
csak lámpám fakó fénye
imbolyog ott talán…
Január vége van -
kint lassú szél pörög,
szigorúra barnul a késő-őszi rög,
s a málnavörös égalja
fáradtan nyújtózik fel
a téli magasba.
Most földereng kék, szép vénád
az erős, izmos csuklón,
s én ott vezeklek szemedben:
konok hittel hiszem: maradandón…
Ismerem kezed lusta, apró mozdulását,
ismerem, ahogy meggyújtod a cigarettád,
ismerem párás-vizes bőröd finom illatát,
ismerem, hogy lépsz át egy tócsát,
ismerem, ha majonézt csorgatsz a rántott halra,
ismerem, ha régi-szép, ódon álmaid váltod valóra,
ismerem, ha homlokodon gond suhan s cikázik át,
ismerem szemed villámló, parázs pillantását -
és ismerem,
ha féktelenül és mohó, szilaj erővel
elborít a vágy.
Ekkor szállunk, repítesz magaddal,
és már azt sem sejtjük, hol vagyunk,
megszűnik, nincs, elsüllyedt a világ,
nincs más ezen a földön - senki sincs kívűlünk,
csak mi ketten vagyunk földlakók,
s mi repülünk a múlandóságon át.
A csend hiány. A szó hiánya, a zaj hiánya, a cselekvés hiánya.
A csend erőt adó hiány, a magamra utaltság ösztönző ereje.
Más a belsőbéke csendje, s más a természet zajgó, zsongó csendje.
Más a feszültség csendje, s az alkotó munka csendje.
A csend néha harsog, néha süket és süketté tesz.
A csendben megszólalnak a belsőhangok, s a fogékony fül számára zenévé olvadnak össze.
Éjszaka csendje, hajnal hallgatása, örökös némaságra ítéltek kétségbeesett próbálkozása.
Beteg emberek lázas csendje, forró szerelmesek piros csendje.
Csönd. Némaság. Üresség. Halál. Világegyetem.
Elszakadt magnószalagok hirtelen csendje. Elválások döbbent némasága.
Áramszünet miatt félbeszakadt hangok hangtalansága.
Kimondatlan szavak bennemrekedtsége. Vihar előtti szélcsend.
Félelem remegő csendje. Hóesés békés csendessége. Csendes éj.
Illatos szerzők csendes selyme. Pillangók néma röpte.
Álmodozások bársony csendje. Az egymásra találás ünnepélyes hallgatása.
A csend jó. A csend béke. A csend nyugalom. A csend minden.
Sima kavics csobban fodrozódó vízben.
Elmerül.
Ott van lenn
és ott is marad.
Mint a lélek sebei,
láthatatlanul léteznek.
Nélküled is veled voltam.
Könnycseppjeim összefogtam,
Bolyongtam és bandukoltam.
Zokogtam de reményt loptam.
Nélküled is veled voltam.
Lennék ezernyi szín és illat,
hogy elvihess magaddal az útra,
virág lennék, hogy megszerethess
s a titkokat súgjam,
lennék a csöndhöz társad,
ha nem únnád,
nyári-kék zápor, hogy veled legyek,
s lennék térdrebukott angyal az éjben,
aki megbocsát miattam neked.
.jpg)
Nincs több életem
ahhoz hogy az egyetlent
elkezdjem végre
Szavad suttog a hátam mögött,
feléd nyújtom két kezem,
szoríts, míg a fuvallat ébred,
érintésedtől létezem.
