Béke-sziget

...Mondd,mi lesz, ha megtalál az érzés?
Mondd, mi lesz,ha hív a messzeség?...

Mondd, mi lesz, ha érzem: mindez kevés?
Mi lesz, ha menni akarok - hozzád! veled!
Mondd, mi lesz, ha csak álmodom kezed?
s az utat, mely feléd vezet?...

akkor meghalok
csendben, szótlanul
elmegyek oda, ahol a madár se jár
és várok a feltámadásig
mert ott mindenki vár
és beszélgetek velük
elmondom életem
mindent, ami történt velem
és beszélek rólad is
arannyal csillogót
gyémánt szivárványt
tűzzel lángolót
mert szeretlek itt is
ha bár csak lélek vagyok
s mindent láthatok
mi szép és kedves nekem
de homályban van a világ
csak téged lát szemem
nincskezem nyújtom feléd
nincshangomon suttogok neked
ott messze lent, hol éled életed
hátha áttör a zajon a szerelmes
gyenge hang
hátha úgy hallod meg
mintha imára hívó harang
és elindulsz felém
úttalan utakon
sohanemvolt vágyakon
legyőzve mindent, mi utadba áll
s közben a hívó harang szava
előtted jár
és vezet
és egyre hangosabban...
és egyszer csak megváltozik
s akkor szívedbe béke költözik
mert szavakat hallasz harangszó helyett
és megérted: mostmár mindent lehet
engem is! -
és felém nyújtod szent kezed
és nekem adod drága életed

és feléd nyújtom vankezem
és neked adom életem

mindenem...

örökkön örökké

ámen
 

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Már láttam mindent, mit szabad:
nyár estén napnyugtát
vörös téli hajnalt
tavasszal szél táncát
és délre húzó darvakat.

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Éreztem mindent, mit lehet:
bódult mámort, lebegést
viszonzott szerelmet
szorító féltést
és dühös, sós könnyeket.

Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.
Már nem jön több új kezdet:
az élet csak ennyi.
Majd becsapom magam is
bölcs mosolyt hazudok
mert tovább kell menni.

  Ha majd hamut álmodnak a kövek,
  s a boldog hamu embert álmodik,
  valaki semmit - istent álmodik,
  torkában némán torlódó kövek.

  A szó kővé lesz egyetlen napon,
  törvénytáblából készül útvesztő
  köré, karneol idő - útvesztő
  ő is, önmaga álma egy napon.

  A szavak csak szavakat álmodnak,
  csak egy könyvet útvesztőkkel, kövekkel
  s tükrökkel, eme végtelen kövekkel,
  melyekben arcok arcot álmodnak.

  Egyetlen arc lesz, mely már végtelen,
  akárha most zuhanna egy tükör
  mélyébe - mintha sok törött tükör
  kövek röptét álmodná végtelen.

  És egyszer kövek álmodnak követ,
  és egyszer hamu hamut álmodik,
  egy álom semmit - embert álmodik,
  a csend torkában lüktető követ.

Hagyd, hadd legyen lelkem sötét,
Mint egy titokzatos szoba,
Melynek lakói már az édes napra
Nem járnak ki soha.

Hagyd őket, megszokták már e nyomort,
Kár volna őket bántani,
Tudjuk, nem e világra valók
A lélek nem polgári álmai.

A derék földön mit keressenek?
Oly keserűek, hova küldjem őket?
Már elfeledték szép lassan a fényt,
A diadalt, az istent és a nőket.

Csak hallgatnak, s köztük ott kuporog
Az angyalok árva atyafia,
És forgatja nagy, üres szemeit
Egy csöndes őrült, a Fantázia.

Ez még beszélgetne szegény,
Próbálgatna egy-egy visszás mesét,
Dúdolgat olykor, hogy hej, odakint
Talán épp most teríti szét

Nagy, puha, piros szőnyegeit
A legszebb őszi alkonyat,
S jó volna részeg táncba vinni
Még egyszer mind az álmokat.

Aztán elnémul, egy bús pillanatra
Megérzi, hogy jaj, nem lehet,
Hogy új lakók nőnek körötte,
Közöny, harag és gyűlölet.

És konok csönd van újra a sötétben,
Míg künn az alkony lelkendezve gyúl,
S én nézem, ahogy jó polgárhoz illik,
Józanul és fantáziátlanul.

  Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek.
  Azt beszélik, hogy tavasz van,
  mert kinyílott a hóvirág.
  Széltében, hosszában
  meleg napsugár tűz be az erdőbe,
  s az erdőoldal csupa hóvirág.

  Az erdőről hazatérő favágók nagy örömet hirdetnek.
  Azt is mondják, hogy kis őzikék
  legelészve bólogatnak végig
  a virágos erdőháton,
  s vidám madárfüttytől mosolyog az erdő.

  Ébred a természet tehát.
  Remegve tárom ki szobám ajtaját.
  Az ereszről csurog a víz,
  és nagy robajjal fut le a csatornán.
  Lelkem kitágul.
  Tele tüdővel szívom a tavasz friss illatát.
  Fejem kábult, vérem nyugtalanul lüktet:
  ébred a természet,
  itt van a tavasz!

  Az erdőről hazatérő favágók
  csoda dolgokat beszélnek.
  A nap, mint piros máglyatűz
  a madarak dalán hamvad el,
  és rügybe szakadt a fák hegye.
  A kérges tenyerű favágók mondták ezt nekem.
  Fizessen meg az Isten érte nekik,
  jó, becsületes emberek.
  A nap, mint piros máglyatűz
  a madarak dalán hamvad el,
  s levélbe fut a fák hegye.
  Fizessen az Isten ez örömért nektek,
  szegény favágók!
  Holnap kimegyek veletek én is az erdőre.

Kell egy tiszta vízű tó -
s egy óriási rét,
ahol a gondolat nincs gúzsba kötve,
hol sárkányt fúj a szél.
Kell egy sűrű lombú erdő,
sok énekes madár,
ott rejtőzhetsz a bánatoddal,
hogy új erőt találj.

Kell egy égig érő hegycsúcs -
s kell mély szakadék,
ott értelmet kap minden perced,
mely porrá hullna szét.
Kell egy mindent rontó nagy vihar,
egy őszinte világ,
ahol a csodákat, mit elképzeltél
együtt éljük át.

Kell egy hely, az otthonod,
egy asztal és egy szék -
s az érzés, mi halva volt:
a Napban olvad szét.
Kell egy ember is, egy óriás
s az együtt mondott szó:
hogy a szeretet az egyetlen
mi neked is nekem is jó.

Az égből az angyalok
úgy néznek majd reád
megszületett ím prófétájuk
az új Ember-király.
Ha kérdésedre nincsen válasz,
nincsen felelet,
Egyszerű, csak arra gondolj:
Legyen szeretet.

(dalszöveg,énekli: a Kormorán együttes)

Minden könnycseppnek adassék hála,
Hagyd, szemedből hadd peregjenek.
Inkább sírj, de szüless e világra,
mert elhull ki meg nem született.
Élni bárhogy! ha ütnek, ha vernek,
- plazmák éjén többé nincs remény -
annyi, mint egy zöldfillengős percet
elcsenni a világ szekerén.
A gyönyört, mint friss retket ropogtasd
és kacagj, míg felkoncol a kés!
Bármi szörnyű, mit az élet oszthat,
százszor szörnyűbb az, ha sosem élsz.
Szerencsefia, ki megszülethet.
Banyakézben titkos kártyalap:
ha kihúzod, a játszmát te nyerted,
hetedhétország királya vagy!
S ha bódít a zselnice-igézet,
a semmi s a minden mámora,
ujjongással tölt el puszta léted,
csodák közt e legnagyobb csoda!
S ha nem ütnek arcul az egekben,
gőgödben a földet meg ne vesd:
egy az élet, és kis híján egy sem,
a véletlen adta csak neked.
Hamvadás helyett, ó hidd a lángot,
pitypangok tövébe leborulj.
A mindenségnek ne sokat rimánkodj,
fölé pattanj s gyurd le szilajul!

Ne acsarkodj sohasem a sorsra,
szíved ha kíntól megszakad,
mint a koszos, a toprongyos Zorba,
tánccal ünnepeld meg gyászodat!
A fekete macskának is hála,
kikre csak rút pillantás jutott,
a illesse a dinnyehéjt is hála,
talpad amin néha megcsúszott.
S a gyötrelmek gyötrelmének is hála,
hiszen az is több a semminél,
hálád még a balsorsot is áldja,
mert a balsors is - jobb a semminél.

(Grigassy Éva  fordítása)

Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.

Húrjai elpattantak. A nyakán
Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
Fedte már. Megbékélt évek pora.

Oly fájdalom volt rája írva, melynek
Már csöndje a szent, mint a remetének,
Ki elfelejtett beszélni az évek
Magányában, - s cellája küszöbén.

Míg elkallódott életébe réved,
Már nem emlékszik régi bánatára:
Csak mintha némi fínom, messzi pára
Vérezné be a dús alkonyatot,

És tenné szebbé, istenibb titokká,
Melyhez nem illik más, csak némaság.
Üvöltsön hát a szájas sokaság,
Isten törött csellója, hallgatok.
 

"Aki hallgat, azt elfelejtik;
aki nem foglal állást, azt szaván fogják;
aki nem halad többé, az hátrál;
aki megáll, azt felülmúlják, megelőzik, eltapossák;
aki megszűnik gyarapodni, az máris hanyatlik;
s aki félreáll, az lemond az életről:
a változatlan állapot a vég kezdete."

Bottal s öreg kutyámmal indultam hazulról.
Dalolva mentem és torkom nem unta még az
országút fáradtságos énekét. -Tudod,hogy
a Nap barátja voltam?Ő édesítette
agyamat hajnali rétek szagával;aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni,szeretni és csodálni tanított...
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak,és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból.Majd,lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalakú élet.
A Nap barátja voltam;ő kísért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem.-Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz,s a pontyok
aludtak a tavakban.Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem,tudtam:a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előre nyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

"Ahogy idősödöm, a tavasz eljövetele annál inkább elvarázsol!
Ahogy idősödöm, talán annál több tavasz van mögöttem, mint előttem.
Ahogy idősödöm, annál több időt fordítok arra, hogy jobban értékeljek minden pillanatot és másodpercet.
Ahogy idősödöm, annál inkább felfedezem a teremtmények szépségének csodáját, ami körülöttünk van minden tavasszal.
Ahogy idősödöm, annál többet gondozom a növényeimet, virágaimat, és azon kapom magam, hogy beszélek hozzájuk.
Ahogy idősödöm, annál inkább hallgatom a madarak énekét.
Ahogy idősödöm, egyre több tavaszt kívánok.
Ahogy idősödöm, belátom, amikor sokkal fiatalabb voltam, nem mindig így gondolkodtam.
Ahogy idősödöm, hálát adok az Istennek, hogy megengedte, hogy egy újabb tavasz születését meglássam.
Ahogy idősödöm, egyre többet jelentesz nekem kedves barátom azzal, hogy elfogadod.

Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
— lehet, hogy ez az igazi.
És van annyi arcunk,
ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
— lehet. Akkor ez a valóság.
Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány:
múzsája a Szomszéd Ízlése
s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
— efölött húnyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,

akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb.
 

"Gyakran halljuk, hogy a tapasztalat a legjobb tanító. Ez csak részben igaz! Lehet, hogy a legjobb tanító, de nagyon drága tanító. Olyan drága tanító, hogy néha azzal fizetünk érte, hogy többé sosem lesz már módunk tanulni a hibáinkból.

Létezik a tanulásnak egy hatékony, de sokkal olcsóbb formája, a mások példája. Aki képes mások példáját elemezni, a példa üzenetét átemelni saját ismeretének és tapasztalatinak körébe, sokat tanulhat belőle. Az egyetlen energiatakarékos és súlyos kockázatoktól mentes tapasztalat mások tapasztalatainak megértése."

"Amikor az ember kiirtja az áthatolhatatlanul sűrű és rettenetes bozótot, és kertet teremt magának, a szépség, amit a rútság zárkájából így kiszabadít, a saját lelkének a szépsége: és ha ezt a szabadságot kívül nem biztosítja számára, akkor belül sem teheti szabaddá."

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.

Már nem várlak.
Vártam álmatlan éjszakákon sírva
tőled rezgett körülöttem a lét.
Te nem törtél át az üvegharangon,
hogy lelkemnek társa s vigaszom légy.

Már nem hívlak.
Hangom elhalt, üres visszhang lett
mit elnyel a távol.
Csak én hallgatom szerelmes dalom,
amint hulláma verődik a közöny
hűvös faláról.

Már nem remélek.
Hitem elhagyott.
De rossz nem hinni többé,
s várni, hogy vágyam megölje az idő,
s a lemondás bölcsebbé tegyen,
ne fájón keserűvé.

Már nem kérlek.
Hogy rámtalálj nem súgom többé,
ha vakon és süketen mentél
mellettem utadon lépve.
Áldás a tapasztalás,
ürömmel telt poharam így teszem félre

és már nem félek,
hogy kísérőm csak árnyékom leszen,
ki velem jár amig a nap süt
és senki nem fogja kezem.
Eltűnik majd ha jön az éj,
miben kézenfogva jár
a halál és a születés.

"Minden, ami létezik, felfedezésre vár. Sohasem késő nekivágni. Számunkra a legnagyobb erőpróba önmagunk meglelése, lelkünk rejtett zugainak felfedezése és rendbetétele. Nemcsak arra kell törekednünk, hogy jó, szerető, érzékeny és intelligens emberré váljunk, hanem arra is, hogy tőlünk telhetően a legjobb, legszeretőbb, legérzékenyebb, legintelligensebb emberré legyünk. Nem másokkal kell versengenünk. Mindenki önmaga ellenfele."

Egy lépéssel még álmom előtt járok
Amikor halkan megszólít a múlt
Olyan vén a szél is, amely messze sodorta már
A rég elhamvadt lángok nyomán megmaradt hamut

A leghidegebb évszak havat szórt szerteszét
Száraz, üres meder emlékszik a tóra
Kert mögé temetve palackban üzenet
Ha kinyitnám – úgy félek - titka megfakulna

Arcom eltakarnám, de halvány, fáradt képek
Közelednek újra s újra csak felém
Menekülnék innen, ha tudnék - akárhová
Száguld utánam ezer emlék az ördög szekerén

Szeretnék néhány boldogabb tegnapot
Ami mégis egészen, egészen enyém
Túl gyorsan változom, s e felgyorsult film pereg
Tehetetlen nézem, mit vetít elém

És megint a rózsák.
És megint a nyár.
Még észreveszed?

Egyre sűrűbben.
Fut az év.
És egyre rövidebb.

Lassan kifogysz az időből.
Kifogyok.
No és mi lesz?

Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.

Szóval, eltűröd?
Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.

És mivel készülsz rá?
Semmivel.
Most is mi van a kezedben?

Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.

Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
A domb tetejére.
Minek?
Addigra ősz lesz újra,
És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
Hideg eső veri az árvalányhajat,
És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver,
És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel,
És kihullanak belőled az arcok és adatok,
És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
Nem akarok
Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
És nem megyek föl a csupasz dombra.
Ne légy konok.

De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.

És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
Szabnál?
Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
És aminek nem én kellek, az énnekem se kell.
Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.

Elveszi úgyis.
Vegye el, ha van ilyen hatalom.

Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár.
És mi lesz addig?
Megint a rózsák és megint a nyár.

"Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel, vagy valami rosszat mond valakirõl. Az elsõ nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következõ hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerûbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe.
Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem, vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakirõl. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésbõl. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:
"Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál.
Állj meg egy pillanatra, nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel valakivel, vagy rosszat mondasz valakirõl , megsebzed õt. Egy ugyanolyan sebet hagysz az õ lelkében, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb talán örökre ott marad. A szóbeli, sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi.
Nagyon nehéz meg nem történtté tenni meggondolatlanságból elkövetett dolgainkat. A kiengesztelődés és a megbocsátás titka lehet az, ami segíthet a lyukak eltüntetésében."

(Tanmese)

Egyszerűen, ember vagyok.
Nem méregetem magam
mással, a nagyok szavával.
Csak teszem a dolgomat,
hogy rendben álljon
köröttem minden pillanat.
Nem kívánok utánozni,
lelkendezni, sem
behódolni másnak, és
nem hiszek semmiféle
életemelő varázsnak.
Csak megyek előre,
végére a mának.
Teszem amit tudok. -
S ha néha elbukok,
saját káromból okulok.
Egyszerűen ember vagyok! -
tudásom legjavát életem
kútjából merítem,
és megértem a nagyok
szavát, még ha nem is
mérem magam mással,
mint az emberi méltósággal!
 

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
- Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

Ha sorsom néha megtapos
s bú fogja szívem át,
elmondok egy csodálatos
igéjű mély imát.

Megnyugtató, áldott varázs
árad belőle rám,
s gyógyít a szent vigasztalás,
míg mondogatja szám.

S egyszerre nem fáj semmi sem,
gond és bú nem sebez,
sírok, hiszek s nehéz szivem
oly könnyű, könnyű lesz.

(Áprily Lajos fordítása)

ki az erdőn véletlen rám talál
meg ne érintse azt a halál
vegyen csak fel
hóvirágok közül csak kotorjon elő
a tartson a fény felé

*

ha végigsimítják ujjaid e fát
nyíljon fel a titok jöjjön világra hát
ezernyi rovátka kusza rajza
ezernyi vak betű ezernyi görbe
pontok göcsörtös vonalak mik körbe
futnak rajtam át
s e kuszaságból érthetőbb lesz a világ
mert sosem keserű csak rejtve maradt
mit nem értesz sokáig él az avar alatt
s napvilágra kelt mint a hóvirág hogy mi lesz veled
hogy amit tanultál rejtett életed
jó sorsra vált
összes kínzó titkos vágyad s titkos erotikád
életre kel
életre támad
s vidd csak el titkát e görbe fának
annak ki csak vár reád
ki megfejti majd
hogy e kicsiny világban éltet új remény
ahogyan hírt visz a hóvirág
s e fadarab mely a kemény talajban őszökön és sok-sok télen át
mély csöndjében csak arra várt
hogy végre megtaláld
s varázs-nyelven szól most egykor néma fád
te vagy a hírvevő s az üzenet-elvivő
rejtek-létre kapuján egyre dörömbölő
nehéz szívű s örökké reménykedő
s lásd szól a cave nyelv
a végre megfejthető
s mi néma volt eddig az most mind kiált
szétkiáltja vágyad
hited lángod istened szavát
hogy imádd csak imádd
asszonyok közt áldott hamvas szűz máriát
s az ő árva-szép fiát a világ krisztusát
s fogd meg csendben a kezét
annak ki ezredéve nyújtja már feléd
eres kezét gyűrűtlen ujjait
a fogadd a csodát
a napfény-reményt
s az áldott holdsugárt
hogy magasra tekints
a felhőtlen égre fel
egyre fel csak egyre fel
s meglátod ott hogy újra létezel
a világoskék s a mélykék tenger-arc
feléd tekint csak feléd
és széles tenyerén egyre fel
a végtelenbe emel

*

ki tavaszi erdőn majd megtalál
meg ne érintse azt a halál
vegyen csak fel
hóvirágok közül csak húzzon elő
s tartson az azúr felé