Béke-sziget

Miért vagy oly szomorú, mikor
itt mindenki nevet ?
Valld csak be: sírtál, biztosan;
mutatja szemed.

"S ha sírtam is, elbújva; - az
nekem volt fájdalom;
s oly édesen szakad a könny:
könnyít a kínomon. "

Barátok vidám köre hív,
ne vesd meg a szívét,
s ha vesztettél, közöld velünk,
mi az a veszteség.

"Ti mulattok s nem sejtitek,
engem szegényt, mi bánt.
Nem veszteséget siratok.
csak egy ,csak egy - hiányt."

akkor meg rázd föl magadat !
Fiatal vagy. A te
korodnak van még mersze és
küzdeni ereje.

"Azt megszerezni nem tudom,
ahhoz kevés vagyok.
Úgy ragyog , és oly messze ,mint
fönt az a csillag ott."

Csillagra nem vágyunk.
Ha szép, hát örülünk neki,
s a derűs éjben jólesik
rá föltekinteni.

"tekintek én rá, napra-nap
s ez minden gyönyöröm;
de éjeim hadd sírjam át,
míg jólesik a könny. "

(Faludy György fordítása)

Mikor a hegyen már tavasz
fehér kökényvirág
lobban, s széljáték szétviszi
friss öröm bánatát.

Ébreszt a kék, ébreszt a zöld.
Dörmög a föld, s meleg.
Járják az erdot önmaguk
kereso emberek.

Mikor a hegyen már a nyár:
az illatujj hegyén
bogár megül, elszáll, s forog
a fénykerék-remény.

Egy-egy madár, ha felkiált:
az illatujj remeg.
Járják az erdot volt-maguk
kereso emberek.

Mikor a hegyen már az osz:
a színek ünnepén
megyek, hol úgy voltam Veled,
hogy sohsem voltam én.

Sárgába és vörösbe hull
a táj, a hegyteto,
s dobban a szív, sóhajt a szív:
gyönyöru temeto!

Száz szolga-árnyék meghajol.
Az égen görbe hát,
s érzed kifosztott alkonyok
elkésett bánatát.

Mikor a hegyen már a tél:
nincs más ott, csak magam,
s a csend, a ko, törzs, ág, avar, -
mind, minek álma van.

Az álom velük összeköt.
Hógyöngyöt sír a fény,
s volt-ösvény átfut, múltba fut
a szívem közepén.

Meghajoltatok
az első hó súlyára,
nárciszlevelek.

El kéne szállni fecskemód
csak nincsen hozzá fecskekód
nem ismerem a jeleket
villanydrótkottafejeket
nem ismerem a csapatot
amelyik eliramodott
talán a csapat jelleme
és kitartása kellene
verdesni még a levegőt
a tükörtengerek fölött
és visszajönni ha a nyár
megint fecskékért kiabál
Jövök jövök! – azt mondani
ahogy a fecskék hangjai
Megyek megyek! – így fecsekül
minden emberben fecske ül
a fecskejaj a fecskekód
el kéne szállni fecskemód.

„Minden kapcsolat történés, valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit "hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.”

Ha magányos fa leszek,
árnyékomba hívlak,
te csak fekszel a gyepen,
a lombom elringat.

Ha magányos hold leszek,
örökre az égen,
benézek ablakodon
minden áldott éjjel.

Ha forrássá változom,
néked dudorászok,
eloltom, ha rámhajolsz,
a te szomjúságod.

Többet nem is mondhatok,
ma nagyon szeretlek,
hogy holnap mit mondok majd,
azt holnap kérdezd meg.

Hallgat a hegy s a víz partján
szótlan minden, moccanatlan,
még a görbe égerfák sem
susognak az alkonyatban.
    A hegy mögül, lenyugvóban,
    visszanéz a nap s a fenti
    háztetőkön színaranya
    maradékát szétfröccsenti.
A gyermekek, anyjuk várva,
nem játszanak, sündörögnek
s hijjognak a himbálózva
hazatartó teheneknek.
    Vállra akasztott sarlóval
    aratók jönnek, a lányok
    énekétől nem érzed az
    egész napi fáradságot.
Csikordulnak a kertkapuk,
s a megbolydult csöndes házak
a boldogság reményében
vágnak a nagy éjszakának.
    Nyikorognak a kútgémek,
    a rúdon vitt víz megloccsan,
    halkulóban a zsivajgás,
    fény pillog az ablakokban.
Besötétül, hűvösre vált,
szél se lebben, minden hallgat,
nyugovóra tért mindenki,
csak a kuvik kuvikolgat.
    Álmodnak az emberek és
    álmodnak a kicsi házak,
    s a fűzfák az ezüst holdnak
    szép meséket susorásznak.

(Kányádi Sándor fordítása)

Mozdulatlan szoborként mered rám a világ,
úgy érzem, én magam is kissé szobor lettem.
Elvánszorognak a hangtalan, néma percek,
ürességet, kietlenséget hagynak maguk után,
elmúlás szelét hozzák az ember lelkébe.

Rohan az idő, s vele rohan a világ,
ki tudja, ugyan merre vagy miért oly sebesen?
Miért rohannak el a percek, pillanatok
oly hamar, örökre, hogy már többé soha
vissza ne térjenek, a múltban maradjanak.

Különös színben tündöklő tegnap, a múlt,
már csupán emlék, amire csak emlékszünk,
ha emlékezni akarunk. A sok hibára
vagy a kevéske helyes lépésre, döntésre,
amivel megalapoztuk a mai nap virradatát.

És mit hoz a holnap - senki sem tudja,
de mindenki tudni szeretné, ha tehetné.
Boldogságra kiéhezett emberek, édes vágyaik,
lelkiismeret-furdalás nélkül feledik a tegnapot,
s várják a csodát, a majd eljövő megváltást.

Mert mindenki saját megváltását várja,
saját sorsa révbe érését reméli. Őszintén,
tiszta szívvel, oly jó érzés a remény,
oly biztató a holnap titokzatos, még nem látott
arca, majdan eljövő ismeretlen pillanatai.

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot, 

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem. 

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom, 

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.

Visszajövök közétek újra.
Szorítsatok nekem helyet.
Hagyjatok valamiért élni,
ha magamért nem élhetek.

Közétek, elvegyülni vágyom,
hogy ne legyek boldogtalan,
s ha annak kell maradnom végül,
hát ne legyek az egymagam.

Közétek vágyom - érezhessem
példátokon, hogy el lehet
viselni, tűrni itt a földön
valahogy minden életet.

Míg itt volt - nem tudtam mire szánni
a két karom, erőm, hitem;
most alig ver: - legyen akármi,
csak megdobogtassa szívem!

Másokért él - mit is tehetne -,
ki magáért hasztalan élt,
s ki nem tud élni már magáért,
az meg tud halni másokért.

Éltem: - s ez halni megtanított.
De nektek nem kell a halott.
Már nem a célt keresem én, csak
valami irgalmas okot,

egy könyörületes, kegyelmes
ürügyet: - ezért szorítom
feltámaszkodó sorsotoknak
erős térdeit oly nagyon.

 
"Minden út - jó út, ami elvezet valahová."

A hegycsúcsra sokféle út vezet. Vannak meredekebbek és kényelmesebbek. S a táj is különböző, ami a szemedbe tűnik, de azért ugyanazt a hegyet látod különböző oldalairól. Ezért hát légy türelmes önmagaddal szemben. Találd meg a neked legmegfelelőbb utat. De légy türelmes másokkal szemben is, akik más ösvényt választottak. Se a te utad, se a másoké nem az egyedül üdvözítő út. Aki felfelé kapaszkodik, sokszor meghorzsolja magát, időnként elesik. Fel kell állni, ne maradj fekve. Amíg úton vagy, nincs veled semmi baj. A belső halál akkor kezdődik, amikor véglegesen letáboroztál a hegyoldalon.
 

Csak messze nézz és tiszta szívvel,
Türj fájdalmat s jóságot vérzel,
Belülről nézz,úgy látsz igazán
És hittel élj,sohasem ésszel.

A jelenben mindig ott vannak az árnyak,
a gondok, küszködések és sötét félelmek,
mert nem tudhatjuk, mit rejt a holnap,
s a gyöngyszemet eltakarják titkos rejtelmek.

Nem tudod, hogy megoldható-e a csomó,
hogy szabad akarattal feloldható-e a görcs,
hogy pótolható-e a hiány, mit nem tölthet be semmi,
a jelent illetően úgy tűnik, nem lehetsz bölcs.

Ha visszagondolsz a múltra, előhíva az emlékeket,
akkor eszmélsz rá igazán, mikor voltál boldog,
ha már nem játszanak szerepet mellettük
az akkor kísérő, nyomasztó, fájdalmas dolgok.

S a múlt maradandó gyöngyszemei
a jelenben már fényesen ragyognak,
s mindig utólag döbbensz rá, hogy gyöngyszem volt
egy homoknak, kavicsnak hitt mozzanat.

A múlt akkor fénytelennek tűnő dolgaiból
egy akkori perc, óra, hónap vagy év
most vált jelentőssé… s egy pillanat, egy arc,
egy mozdulat, egy kéz – melyeket el még
nem felejtettél – talán most lett szép.

A sorsod
Élni, mint más –
Élni másképp:
Másra vágyni
S tenni másért
Gyűrt arcok mélyén
Csillogó könnyekben látni
Mitől fájt az éj,
Minden tiszta nevetést
Meghallani, s benne tudni
Holnapunk hitét.

A sorsod
Édes álmokból
Mindig felriadni,
Megízlelt vágyakat
Sírva mind feladni,
Feléd nyújtott
Kezek között
Markolni a légbe,
Ölelő karodat
Kitárni, s könnyeid
Emelni az égbe.

A sorsod
Egyedül viselni, mit
Nem bírsz el magad,
Kutatni a forrást,
Hol megértés fakad,
Mint megváltót
Mindenben, s magadban
Szerelmet keresve
Ezerszer szegeződve
Az áldott keresztre.

A sorsod
Mindig játszani,
És mindig veszíteni,
De mindig Tudni
Újból elkezdeni.
Távoli tiszta
Világra vágyva
Elmenni akarni,
– és kínok között,
Emberré feszülve
Mégis Maradni!

Csak kitartás!-biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szivem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az uton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem birom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt,jol tudom, szivem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt:az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos es ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sirtam; eső után a föld
ilyen barázdált,csapzott elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyul,
arcom hegy-völgye lagyan kisimul,
csak este ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok

Csak kitartás,-kip-kop...pontosan,
holnap sikerül megint biztosan,
a féluton, szivem jaj meg ne állj
kip-kop....tovább is hiven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
sziv kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom;
-O Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szivem, te meg szaladj, szaladj....
Csak, kis kitartás, meg egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

Maradj, maradj, bús téli alkony,
ne vond még vissza sugarad!
Ha lábadozva elsötétülsz,
szerelmes szívem megszakad.

A lég oly enyhe, oly fuvalmas,
a nap vígan bukik elő,
tavaszruhában andalog már
az álmodó járó-kelő.
 
A síma, langyos fuvalomra
kinyílanak az ablakok,
a halk, búcsúzó sárga fényben
sok régi utca s ház ragyog.

Száz édes emlék ébred újra:
a drága múlt, az ifjuság,
gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,
a lázas és dicső tusák.

Mind búsan elmerengve járunk,
szivünk sok emléktől nehéz;
ami szemünkbe forr s cikázik,
a sejtelem ködébe vész.

A jég ropog, s alóla zúgva
ezüst kacajjal jő a víz,
tavasz lesz, úgy mint régen egykor,
s e szó a múlt honába visz.

Szemünk meredt, a múltba réved,
ragyog a kék-sugáros ég,
a sárga hóvizen lebegve
szétpattan egy-egy búborék.

A szél fú s érzi méla lelkünk,
a kikelet fuvalma az...
És nézzük összetett kezekkel,
hogy érkezik meg a tavasz.

"Szeretem az ünnepeket és az év nekem nem egyéb, mint utazás ünneptől ünnepig. Irigylem a szemlélődő szerzetest, akinek minden nap ünnep, mert minden napnak megvan a maga szentje, a maga emléke, minden nap újra hoz vissza valami régen elmúltat és soha el nem múlhatót, mint ahogy a Nietzsche óriási világesztendeje mindig újra gurítja vissza az egész világot. Az ünnep ez emberiség nagy lírája, melybe nagy vallásos élményeit sűrítette. És látod, olvasó, arra a nagy bajra, hogy élünk, csak az lehet orvosság, hogy kitágítjuk életünket és még jobban élünk és elkábulunk a nagy életben – az életet, amely oly csodaszép nagyban és olyan rettenetes gyötrő néha kicsiben, hogy a legnagyobb nemeslelkűség az Úristennek megbocsátani, csak úgy tudom elviselhetővé tenni, hogy a magamé fölött még az emberiség forgó életét is megélem, az örök esztendőt, lírájával. Azért, olvasó, jere, utazzunk át az éven, ünneptől-ünnepig, a versnek robogó szekerén, ütemre forduljon a kerék és minden fordulás végén mindig csörrenjen egyet és ez a csörrenés olyan legyen néha, mint egy hejehuja, néha mint egy sikítás."

Arról nem beszélek,
csak gondolkodom,
hogy nagyon-nagyon
fáj bennem a lélek.

Hogy keserűséget
rejt a mosolyom:
arról nem beszélek,
csak gondolkodom.

Sóhajt - fojtva élek -
nem mutathatom
tenger bánatom.
Hogy belül mit érzek:
arról nem beszélek.

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
                     hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni
és magamnak nem kellett kéregetnem,
                     hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat
s nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
                     hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett
és nem nevettem minden nevetővel,
                     hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
                     hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
                     hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
                     hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
                     hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég aki voltam,
                     hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
                     hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet
és megfuthattam a kicsik futását
és futva futhatok az Érkező elé
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
                     hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
                     hála legyen, Uram!
                     hála legyen!

Valójában gyáva vagyok.
Meséltem erről neked?
Bátorságom nem valódi
Maszk csupán, erőltetett
Próbálkozás végigmenni
Az úton, mely hozzád vezet
Valójában öreg vagyok
Leéltem több életet

Igazából nem vagyok jó
Hazudtam ebben neked
Abban bíztam, ha jónak látsz
Majd rajongásig megszeretsz
Beléd bújnék, onnan várnám
A rémítő végzetet
Élni gyáva, halni gyáva
Léteznem így, hogy lehet?

Valójában máz vagyok csak
Összegyűjtött értelem
A színeim sem valódiak
És szinte minden érzelem
Csak utánzat, mit filmen láttam
Átélnem miért nem lehet?
Néha, mikor senki nem lát
Csak eltűnök, nem elmegyek

Igazából semmi vagyok
És minden a te szemedben
Valójában én te vagyok
A beléd olvadt szerelmem
Igazából nem létezem
Csak a tudatod játszik veled
Valójában gyáva vagyok
Meséltem erről neked?

Éveink növekvő száma
mikor már mocsárba
süllyed a nyárvég
mikor már éveink
földre roskasztanak
mikor már aszaló
gyöngyét elvesztette
a nyár
mikor alászállunk
lelkünk tömlöcébe,
mikor kitekintünk házunk
ablakán
mikor már nem nyílik az ablak
mikor az utasra nem várnak
mikor az út követése nehéz
mikor az élet csupa
megpróbáltatás, szenvedés,
mikor nehéz a vállra vett kereszt
mikor már nem vibrál körülöttünk
Szeretettel: mikor már nincs kinek
megköszöni a kenyeret,
az asztalt,
mikor már anyánk nem jön elénk,
ki bennünket imáiban magasztalt,
mikor szelíd arcán elveszett
a világot befogadó mosoly,
ez megsokszoroz minden jelet,
itt az ideje, hogy
elindulj Őelébe
lépésről - lépésre.
Anyánk emlékén átragyog a hit,
még majd akkor is, ha majd a gyertyánk
értünk ég csonkig!

Az Idő mindent visszavesz
mit valaha adott.
Fut, fut elfénylő sineken
volt-játékvonatod.

Volt-labdád gurul, elgurul.
Pirosa sem marad.
Átlebeg hulló álmokon
hólepke-pillanat.

Az Idő mindent visszavesz ,
s már csak könnycsepp zenél ,
s amit megtart a két kezed:
nem több a semminél.

A nyárfa súg és ég-falak
kékje tünődik át
könnycseppeken , örök zenén:
kétkedő némaság.

Egy-egy volt-könyved visszanéz ,
s cimlapján elragyog
hitt hit-csoda , szépség-csoda:
csillagom , csillagod.

Az Idő mindent visszavesz , -
miért is adta hát
a láthatárt , naptáncú dal
igérő hajnalát ,

varázslatát , kék ég-falak
zengését és a Szót:
források édesgyermekét ,
álomruhás valót?

Az Idő mindent visszavett ,
s mig lehull két kezem:
könnycsepp zenél. A nyárfa súg:
- Semmi sem , semmi sem...

Gömbölyű szivárvány
egykoron valék -
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.

Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.

Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?

Tán ha egyszer
- nemsokára? -
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.

Gömbre írt szivárvány -
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.

Mondd, üldögélő, aki minden este
Kiülsz az egyre teljesebbre váló
Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
A csillagképek hűvös reszketését -
Nem hív a szomszéd házak békessége,
Ahol megfáradt emberek pihegnek
Erőt aludni a holnapi gondra,
Nem hív a kertek aljáról az ének,
A nevető, játékos fiatalság,
Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
Melyen a villany meleg fénykörében
Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
Magadat is felejtve - üldögélő,
Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?

Csillagokat? Bolygók, napóriások,
Izzó ködök, tejútak óceánját?
Sugárözönök zápor-zuhogását?
Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
Eónjain keresztül erre tévedt
Törmelékeit sokszázezer éve
Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
A világsíkok egymásba simúló,
Egymásból újuló dimenzióit?
Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
Csilló tükörén a Határtalannak?
Ezt látod?

     Ezt, és többet, és nagyobbat.

Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
Három pár szárnyon lebegő csodáit,
Amint a Törvény zengő vesszejével
Vezényelik, - komolyan, mint a gyermek, -
A Játék ütemét és énekelnek?
Ezt látod?

     Ezt, és többet, és nagyobbat.

Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?

Azontúl már az ember nem beszél.
A csillagok közt csillagként lebeg
És teljesül és hallgat, mint a Hold.