(Neked...)
Mint tölgyfán a moha, úgy simulok hozzád,
vagyok legszebb sötétkék ruhád,
mit antik, faragott szekrénybe akaszthatnál,
te állandó hiány,-
elgurult dió: a legszebb íz te vagy, -
feltöröm,
s lásd, veled már a rideg, kopár ősz is öröm…
suhog a csend,
akárha hűvös szatént vasalok;
pillantásod néha komor, haragos
mikor a hit roppan benned, és
dúlt halomban fekszik előtted tegnapod;
rejtegetted életed titkos könyvét,
mégis szétnyílt előttem a nyári fényben,
s mikor először hozzáértem, -
cseppnyit becsukódtál…
de ujjaim tovább futottak a fedélen,
s te hagytál,
mosolyodat küldted hozzám,
a nap íze vetett vak vérünkbe
áldott fényt, s
ekkor kezedben kékké vált a múlt,
kis utcák közébe szállt
füstté lebbentve minden emléket,
akár az égi ünnepélyek…
e naptól kezdve minden kék lett,
dúsan, pompásan áradó költemény,
meg csend és zeneszó,
a legszebb Adagio,
ahol a ma a mindiggel válaszol;
nekünk minden perc szent és ünnep,
ereinkben boldogan zuhog
minden vértest,
és önfeledt szinkópát dobol a világ,
melyet mi teremtettünk meg…
azóta óarany lidérctüzekkel álmodom,
a csendes, bódult némaság befon,
…galambok puha szárnya mozdul vállamon.
Egy rezdülés csak.
És hozzád simulok.
