Mondd, mit adjak neked, mi lenne méltó?
Mondd, mi lenne elég?
Boldog vagyok szegényes kincseimel,
Legalább mind Tiéd.
Az első légy, ki mélyen vándorolva
A múltba jöjj velem,
Gyerekkoromba míg csak visszalátok,
A táj Tiéd, legyen.
Járj bennem úgy mint ismerős vidéken,
Hol nem riaszt sötét,
Ahol öröm a patak halk folyása,
S tündéri nevetés.
Neked adom az erdők lehellését,
Érezzed arcodon,
A várakozó csöndet, amely ébreszt,
S mely veled oly rokon.
Az el nem jött csodákért mind a könnyet,
A sok gyerekpanaszt,
Eltitkolt kínt előtted mind kimondom,
Te megbocsátod azt.
Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,
S a rend csak ideál,
Csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,
Bár roskadoz a váll.
S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,
Mert Neked vallhatom,
Itéletedre - vess el, avagy tarts meg -
Magamat megadom.
