Zajtalan rezeg a levegő,
párája pattan, eloson,
oly hontalan szegény,
a semmiben lebegő –
nézd, nézd, nem akarom,
hogy ne fájjon szívem helyén
a kő.
Minden idő az arcomra ül,
mely félelem nélkül telik el,
minden más csak tolongva
gyűlik a szíven belül –
ezért sírni fogok, s félni kell,
ha vétlen fényed otthonomra
derül.
Hallgat a tompa döbbenet,
nem kérdezek, s nem felel,
hisz csak őrizni jöttem én
láthatatlan közeled –
úgy úsznék az égre fel
– mint fák közé a fény –
veled.
Kísérlek karöltve, szótlanul –
az álmokat te is szereted,
hadd gazdagodjak, én szegény,
hagyj egy kicsit józanul
- a kúrálhatatlan részeget -,
hadd legyek fent, s az erény
alul.
Minden rossz és kevés, ami van:
nézek feléd szikrázó szemmel –
végül kezdek valamit életemmel,
csak ne lennék ily önmagam –
fejemet két kézzel emelem fel,
s harminckét foggal harapom el
szavam.
