Ásómra támaszkodva töltöttem sok napom;
akadt munkám elég, alig volt alkalom,
hogy ne kellettem vón' valakinek –
sok volt a fiatal, de még több az öreg,
büszke vagyok, mert ez nem munka: hivatás,
és nem csinálja nálam jobban senki más;
ha kérdik, mi a dolgom, csak kihúzom magam,
s egyenes nyakkal mondom: a föld az én uram.
Kérdezték már, nem félek, hisz dolgom a halál,
de én senkit se bántok, s akire rátalál,
idekint nem maradhat, ha várja már a sír,
hát ne engem bántson, ki feledni nem bír,
nem döntök életről, halálról sohasem,
ásó, kapa kezemben, s csak a dolgom teszem,
az én „kuncsaftjaimnak” már úgyis vége van,
nekem nincs főnököm más: a föld az én uram.
Becsülettel szolgálok majd' ötven éve már,
s érzem, itt sompolyog köröttem a halál,
élezgeti kaszáját, jobbra-balra legyint,
előbb-utóbb, tudom, engem is megsuhint –
nem félek tőle jobban, mint bárki más teszi,
bízom az Úrban: ő adja, s el is veszi…
de lesz-e, ki eltemet, ha tényleg vége van,
s magához szólít engem a föld, az én uram?
