Megannyi küzdelem a lét,
pedig van még virág... apró öröm,
pilleszárnyon röppenve
pirkad a hajnal, s a nap már el is köszön.
De...
ugye, ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?
Félek, felemészt az idő,
pedig nem kellene... ez a sorsunk,
egy idő után már megtörve
legtöbb, mit tehetünk: nem lázadunk.
De...
ugye, ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?
Harc a mindennapjainkért,
pedig nem így hittük... szerte vittük
álmainkat, majd bársonyos
emlékeinkbe menekítettük.
De...
ugye, ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?
Fogynak az éveink rohanón,
pedig nagy kár értük... siettettük
ifjúkorban az időt,
most bezzeg visszaterelgetjük...
És...
ugye, ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?
