Sorsunkat cipeljük. A tények sem állíthatnak meg.
És megtorpanásaink után tovább indulunk újra.
Gyűrt, eldobott papír emlékek sodródnak szét dobálva,
torkunkba fullad a szó, elrejtőzik a csend.
A film is elszakad néha, s mint bőrön a heg,
durva, egyenetlen hiba vetül szemünkbe.
De ledöngöljük az éveket, mint utat a henger,
mint győztes, öntudatos, vad ember,
mint akinek nincs veszteni valója,
s jókedvvel lépünk a semmi fölé feszülő padlóra.
Vagy vijjogva felszállunk a zúgó szélbe,
hogy a szemünkbe csapó, tollat tépő vihar
dobjon fel egészen az Ég ölébe!
Had nyesse, tépázza hulló toll jelmezünk…
S ha az Isten, mint gyermekét karjába vesz,
hogy tiszták legyünk, csupaszra vetkezünk.
Átkelek a ringó éveken. Arcod arcomban,
már külön nem létezel, csak együtt velem.
A kötelék erős, szilárd és oldhatatlan.
Szeretlek. Ma már nem szégyellem.
Egyedül engedsz hosszú, nehéz utakra,
a hajnali fénytörésben mindig látlak,
velem vagy, a kereszt terhét megosztva
fuldokló mosolyomba zárlak.
Boldog boldogtalanság! Mert tékozló a nappal,
és fagytól deres az éj. Koronánk darabokra tört,
életre kelteni Barabás nem enged, s a pusztulás
szülte álomvilág utat ad a rideg reménytelenségnek.
Szobánkban meztelen a test, és fél egyedül a lélek.
Jobb, ha hallgatok… hosszan, sokáig és mélyen.
A hajnalt derengő ablakból bágyadtan nézek széjjel.
Csillagokat farag angyallá zuhanórepülésben a fény.
Valami kéklik odakinn… rám nevet az Idő.
Ruhák vihognak egymásba akadva a széken.
Lassan rádöbbenek, én vagyok a világtalan vakvezető.
