Fáradtnak éreztem magam,
s szenvedtem is.
Azt hiszem, túl sok volt bennem a lélek.
A hegyeken a hajnal nyitogatta
a nyugtalanságtól piros szemét.
Esetten kérdeztem magamban:
Te nap,
hogy érezhetsz még bolond örömet
a fölkelésre?
S ezen az álomtalan reggelen,
ahogy vittek ólom-lépéseim,
rejtett sarokban bölcsőre bukkant szemem...
Pókok szőtték bele kicsiny világukat,
s őrölték a csendjét a szúk.
Tágult lélekkel bámultam reá,
bölcsőmre, melyben
a kéz, mely megvénült sorsom miatt,
ringatta egykor
a legelső álmot s tán álmodást.
Az emlékezetem ujjaival
megtapogattam
lassan,
lassan,
múltamat, mint a vak,
s magam sem értve, hogy miért,
nagyot nevetve
rogytam reá,
s nevetve sírni kezdtem.
Fáradtnak éreztem magam
a tavaszoktól,
rózsáitól,
az ifjúságtól
s a nevetéstől.
És tapogatva lázasan kerestem
a régi bölcsőben magam -
a kisdedet.
(Áprily Lajos fordítása)
