Fájdalomban érett ez a zápor,
végigsírta a haldokoló mezőt,
megcsókolta a szomjazó fákat,
ébresztette a néma temetőt.
Csendet ígért bölcsen az éjszaka,
álmoktól édes feloldozást,
szögek helyett fényes gyertyalángot,
Júdás kínjai helyett Szent Tamást.
Aztán hirtelen valami történt,
keserű korty lett a tiszta méz.
Tövisek közé zuhant a hajnal,
s a menekvő tenger visszanéz.
A partot faggatja üres szóval,
a válasz súlyától furcsán remeg,
a végső paranccsal elindul ismét,
mosolyát elrejtik a fellegek.
