Lassan megnyugszom én is.
Nehéznek látszott.
...Kosárlabdához termetemből
egy-két centi mindig hibázott.
Kevés volt szekszepilem,
hajam, hogy kontyba tűzzem,
és karórára, kardigánra
nem futotta pénzem.
Férjhez is későn vittek -
"női bájom" hiányzott.
Nem vittek, de
fecsegtek
az erényről
sok szóvirágot.
A rádió örömről
szavalt
és suttogott...
Nekem örömből
elég sosem jutott.
Nem jutott elég március,
elég hóolvadás,
és a Lenin úton
a harminchetedik lakás.
Akár kiégett föld
a záport -
a leplezetlen igazságot vártam -
mindig hibázott.
Ó, tettek és szavak
örökös ostoba vitája!
Olyan ez, mint a romlás -
akit behálóz, mélybe rántja.
Vagy gyökérre csap, mint a fejsze,
nyomában lelkek - roncsok...
Lassan megnyugszom én is.
Már választottam, merre tartsak.
A reggelben csak reggelt látok,
alkonyatot az alkonyatban...
lelkünk, mint az atom -
felbonthatatlan.
(Rab Zsuzsa fordítása)