Vigasz sem kellett már neki.
Csak jöttek, dőltek könnyei.
De nem zokogott: nevetett,
azon is, hogy úgy könnyezett.
A lágy árkokba, mosolya
öntöző csatornáiba
szálltak a könnyek, meg-megálltak,
az állán jégcsap-csillogásnak.
Mondhattam, hogy ki szereti.
Remény sem kellett már neki.
Bólintott, hogy mindent köszön.
Mint dőlt edényből, dőlt a könny.
Aztán, mint fuldokló, ha még
utolszor felveti fejét:
a sós cseppeket szerterázva
vad nemet intett a világra.
S eldőlt, új könnyektől vakon, –
görgesse hát a fájdalom!
Szólt még, kiáltott. De szavát
az leste már, a másvilág.
Az érthette, ki könnytelen
érti, mi itt az értelem.
Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,
rámosolyogtam s vele sirtam.
