Amikor már semmid nem maradt,
kitalálod a semmiből önmagad,
megtalálsz elvett szavakat,
börtöncella vagy konyha homályán,
akár verések, vesztések árán.
A lelkes, vészes butaság évadán
mintha lelkedből éhen szólanál,
késve bár és mégis túl korán:
felfakadsz, meglettnek születetten
a légszomjas, szótlan szünetekben.
S magányodban vígságig vigasztal,
mint egy jól elénekelt panaszdal,
hogy bírtad mostanáig hanggal,
mindig újra, de sohase elölről,
és telik még lélekből, erőből.
Szoros teredben ez az ének
felfelé szállhat csak, a fedett égnek,
s habár egyedülvalónak véled,
tudd: földszerte így sikoltoz,
akit földje, sorsa köt a korhoz,
így nyög föl ösztönből az elme
a végső erejére lelve,
s kap hangra a mentő gondolat:
találd meg újra és újra önmagad,
találd ki az elvett szavakat,
és feldereng a semmi közepén
az elfelejtett szó is: a remény.
