Fehér fala felsír, még messzehangzón.
A zsúptetőn egy fűcsomó lobog,
öles hiány sötét torkába bámul,
hol fulladt csendből csontfehér ragok
- bordák – zihálnak még a messzi égre.
Halott a ház, csak úgy tesz, mintha élne.
Az árnyék néha ajtóhoz lopódzik,
átnéz a konyha foszló függönyén.
A szembe-falról elszökött az óra,
csak egy világos folt hallgat helyén.
Az ágy a faltól egy lépésre eljött,
de mert az ajtó zárva volt, megállt.
Hűséges állatként most várva vár ott,
és néha-néha megrázza magát.
Egy régi naptár sárgultan, leesve
arról beszél, hogy itt járt az idő,
de felpakolt és elment egyik este,
és azt se mondta, hogy majd visszajő.
A konyhából nyíló padlós szobában
nincs semmi, ott az üresség lakik.
Szú perceg és a négy gerenda hallgat
hajnaltól kezdve másik hajnalig.
Emlékeznek: mikor anyácska elment,
megjöttek messziről a gyerekek,
kihordtak mindent, autóra raktak.
Kidobálva a lámpák, cserepek,
ott vannak most is, kint a kőrakásnál,
van olyan is, mely össze sem törött.
Vigyáz rájuk a famozsár, a küllő,
még rendet tart a lim-lomok között,
hogy mikor az ifjak néha-néha
meg-megjönnek, ha érik a gyümölcs,
ne érezzék, hogy elhagyott világ ez,
de értük él, lélegzik még e föld!
Az ablakok a régi kertre néznek,
ott pár virág a fal felé hajol:
gyomok közt nőttek üdvözlő szavaknak
a régi tőről, régi hant alól,
a verejtéket, könnyet megköszönni,
anyácskának hű, gondozó kezét.
Ők nem tudják, hogy már hiába szépek,
és szirmukat a szél úgy tépi szét,
úgy, mint anyácskát és házát az évek,
könnyes végét egy drága szép mesének.
